Tudod, van egy olyan mondás, hogy: Lehet valaki bármilyen ateista, vannak olyan pillanatok, amikor mégis egy felettünk állóhoz fordulunk segítségért! Pár hónapja átéltem ezt a pillanatot. Istenhez fohászkodtam és ígéretet tettem. Ő megadta nekem azt, amire vágyott szívem, de mindent elrontottam…
Ez a story is a szerelemről szól, ahogyan ezt megszokhattuk tőlem. Már említettem a hölgyet, Barbarával kapcsolatos a történetem! Vele szerettem volna nagyon összejönni. Végig volt gondolva minden lépés, melyekkel közelebb kerülhettünk volna a hölggyel, de csak akadozott a dolog. Rettenetesen beleszerettem a lányba. Ez olyan: Szerelem első látásra szituáció. Erről már írtam előző bejegyzésemben. Amit pedig most olvasol, annak ez egy kiegészítő története!
A Gólya Bál után járunk egy-két nappal. Igen, ekkor már egy pár voltunk. Örült is a szívem, hogy annak a lánynak a kezét foghatom, ki megdobogtatta bennem a gépezetet! Azt akartam, soha ne múljon el ez az érzés, hogy megmaradjon a boldogság.
Mikor gondolkodni szeretnék, mikor távol akarom magamtól érezni az embereket, kisétálok a kollégium mögé a Zagyva partra gondolkodni. Az nap este is megtettem a sétát. Olyan kellemes este volt. Finomam csípős idő volt. A parton épp egy kóbor kutya szaladt végig. Lassú léptekkel haladtam föl a gátra. Annyira tetszett, hogy előttem érintetlen a hó, mögöttem pedig a lábnyomaim törik meg a természetes tisztaságot! Ott álltam a duzzasztó gát mellett és csak az járt a fejemben, hogy milyen boldog is vagyok Én! Nem tudom hogyan jutottam el arra a gondolatra, de Istenhez fohászkodtam, hogy maradjon mindig így. Maradjunk mi ketten együtt! Megfogadtam, hogy ha boldogok leszünk, elmegyek egy misére! Meglátogatom Istent házában és köszönetet fogok mondani mind azért, amit érdemel!
Boldog voltam. Semmi baj nem volt, de a látogatást húztam és halasztottam! Féltem egyedül elmenni a templomba, így fölkértem két jó ismerősömet, hogy kísérjenek el egy misére. Megkérdezték, hogy miért akarok Én templomba menni, de ahelyett hogy szépen válaszoltam volna, arrogánsan rávágtam, hogy: „Az, az Én dolgom!” Nem tudom, miért viselkedtem akkor úgy. Talán féltem a templomba menettől. Nem tudom. Remélem nem bántottam meg őket ezzel. Nem akartam!
Végül is, nem jutottam el a templomba, pedig mindig a fejemben volt. Talán a lustaság és az ateista nézeteim gyakoroltak rajtam nagy hatást. Úgy voltam vele, hogy ahhoz semmi köze semmilyen fölöttünk lévő személynek, hogy mi éppen boldogok vagyunk együtt! Az a kettőnk szeretetének az eredménye.
Barbarával egy idő után nem volt boldog a kapcsolatunk! Szépen napról-napra morzsolódtunk egymás mellett. Kimondta a „szakítás” szót, majd idővel elhidegült köztünk minden szál. Nem keressük egymást, és nem is tudunk a másikról semmit!
Szoktam rá gondolni! Néha elmélázok azon, hogy mi lenne most, ha szavam betartom?
Isten elvette tőlem azt, mi fontos volt számomra! Ígértem valamit, de azt nem tartottam be, így kénytelen volt büntetéssel súlytani! Nem hiába mondják, hogy az „Ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó!” Most már hiszek ebben a mondatban!
Néha ha az ember kétségek közt szenved, és nem látja az értelmes megoldást, akkor olyanhoz fohászkodik, kitől a megoldást várja!
„Hinni könnyebb, mint gondolkodni. Ezért van több hívő, mint gondolkodó” /Bruce Calvert/
