Biztos átélted már az unalom szürke társaságát, amikor nem tudsz mit kezdeni magaddal. Próbálsz erőt gyűjteni a következő lépéshez, de érdektelenné válik még az is, hogy levegőt vegyél! Természetes dolog. Az Én kezemet lassan egy hónapja fogja ez a szindróma, de mellé sajnos valami más is párosul!
Eleinte azt gondoltam, hogy az unalom az, mi érdektelenné teszi a mindennapjaim perceit és semmit jelentő tetteit! Reggelente mikor a tükörbe néztem, nem láttam mást csak egy unott arcot, üres tekintetet, erőltetetten egyenesre húzott ajkakat...! Ha valaki nem tud mit kezdeni magával, az elkezd mélyen gondolkodni, merengeni olyan dolgokon, amiket általában nem tart fontosnak. És tudod, mik jártak a fejemben olyankor, mikor mások azt várták, hogy feleljek kérdéseikre vagy mutassak valami érdeklődés irántuk? Az, hogy ha egy kavicsot ledobok a földre, vajon milyen hangot adna ki, ha érezne fájdalma? Ha a fűszálak beszélni tudnának, mi pletykálkodnának kinn a réten? A víz valójában hová siet ennyire? Ha egyedül sakkozok és önmagam megverem egy partiban, az ciki? Vagy ami a legfárasztóbb: egy porszem hogyan lehetne allergiás?
Majd később az unalom letargikus hangulattá változott, és újra témánál voltam! Mindig ugyan az az egy dolog foglalkoztat szüntelen!
- Miért nincs barátnőm?
Oly erősen erre az egy mondatra koncentráltam, hogy kizártam mindenkit a környezetemből! Hogy mennyire foglalkoztatott a gondolat? Nincs kedvem leírni, így inkább bemásolom neked azt a rímelő olvasnivalót, ami ebben az időszakban vetődött a klaviatúrámra!
