jozsef_janka

Emlékszem, hogy ott álltam a hegynek legtetején… egyedül. Tekintetem pásztázta a messzeséget, lelkem messze vágyott. Oly erősen akartam kiszakadni a valóságból, hogy bármire képes lettem volna!

Egy szebb s boldogabb világnak illatát lélegeztem be. Álmodom vagy valóság? Hirtelen a messzeség zord kék színe eltompult. Olyan volt, mint egy rózsaszín látomás, árva lélek vágyott bölcsője. Nyújtottam kezeim, csak had érintsem meg! Legyen az enyém!
Éreztem, hogy lágyan apró selyemfonalak körbefonnak, s húznak a megtestesült álom felé. Engedtem nekik. Lépéseim kecsesen vittek azon a pár lépésen, mely a zord, magasba furakodó hegynek szirtéjre vezetett. Megálltam! Egy utolsó búcsú ettől a kegyetlen világtól, mely sohasem fogadott be! Búcsú ettől a hiú világtól, mely arcomat maszkba kényszerítette! Búcsú mindentől, mely valaha is formálta életemet!
Úgy mondják, ha egy szív összetör, néha torzan forr össze, s tulajdonosa is torzzá válik. El kellett fogadnom, hogy az én szívem sajnos darabjaiból valami egészen mást hozott létre.
Most pedig így elmélázva gondolataimban elhatározásra jutottam. Miért is akarnék egy szebb s más világot, ha benne ugyan az a lélek maradnék! Nem új világra, nem más látomásra van szüksége a vándornak, hanem egy helyre, hol megpihenhet, hol békét s szeretetet kaphat!
Tárva voltak karjaim, a józan látomás várta, hogy magába fogadjon, de én csak álltam s néztem ki magamból! Számba vettem mindent, mi velem történt. Minden emlékkép egyszerre járt szemeim előtt. Vártam, hogy meghasson valami, visszatartson, de továbbra sem történt semmi. Csak álltam ott…, és döntésképtelen.