Megérett a pillanat arra, hogy elmeséljek egy történetet, melyet csupán pár ember hallott tőlem. Találkoztam egy olyan személlyel, ki a szerelmét elveszítette egy baleset által. Iszonyú belegondolni, milyen érzés is lehet. Mélyen átérzem a fájdalmát! A történet nagyon régi, de két fiatalról szól, akik az élet adta legelső szerelmet dédelgették magukhoz!
Egy gyönyörű nyári délutánon találom magam, ahol látom a fiút. Fiatal, tele vágyakkal és reménnyel, kész a szerelemre. Egy ünnepség van a községben, mindenki kinn a téren és élvezik a kulturális programokat. Élő folklór zene, színjátszósok előadása, vásár a csarnokban. Épp a polgármester úr mond köszöntőt, örül, hogy ennyien érdeklődnek. Az ifjú ott áll a tömegben és épp a jégkásás-citromos italát szürcsölgeti. Már alig várja, hogy megkezdődjön a művészeti kiállítás. Még csak 14 éves, de már oda van a festészetért és a költészetért. Ahogy ott ácsorog és várakozik a bámuló emberek közt, meglát egy világosbarna hajú, vele egy korú ifjú hölgyet. Oda-oda pislog, vajon ki lehet az? Még sohsem látta. Ahogy figyelgeti, egyszer csak hátrafordul és pont ránéz. A fiú elvörösödik meglepődöttségében, zavarban van, de a lány rámosolyog, és gyorsan előre fordul. Megpattanhatott egy szikra a szerelem fáklyáján, hisz míg a polgármester beszél, addig ők állandóan egymás tekintetét keresték. Az ifjú kicsit kellette magát egész nap. Úgy tett, mintha tudomást sem vett volna a lány érdeklődéséről, de a nap végére a jégkásás kocsinál végre szemtől-szembe kerültek és a mosoly mellé egy „szia” is bekerült. Hirtelen nem tudtak miről beszélgetni, míg várták az italukat, így kézenfekvően magáról a jégkása darabolót nézve csodálták a fagyott víz aprócska darabjait. Jelentéktelennek tűnik, de nekik egy emlékezetes pillanat. Legalább létrejött köztük a kommunikáció. A kivis jégkását megkapva leültek egy zöld padra és beszélgettek, mindenféléről. Szerelem volt ez első látásra és külsőszemmel nézve, bizony közös volt az érdeklődési körük is. Együtt megnézték a várva-várt művész kiállítást. Volt ott mindenféle festmény. Mű a tájakról, állatokról és a művész aktuális érzelmeiről! A fiú félt elkérni a lány telefonszámát, de a kishölgy bátrabb volt, így megkérdezte:
„- Jól éreztem magam veled! Megadhatom a telefonszámomat?”
A fiú magában, hát persze, hogyne, ez az, hát igen, add csak meg, ez-az! Így végül számot cseréltek. A lány szüleivel volt vendégségben, a községben. Elég hamar haza kellett menniük. A lány elbúcsúzott egy öleléssel és sietve elindult az autójuk felé. A fiú állt és csak nézte a kis hölgyet. El volt bűvölve. Mikor látta, hogy elindulnak az autóval, szaladt a bokrokon keresztül az árokpartra. Nem ért ki időben, de a lány észrevette és hosszan visszaintegetett neki. Ennél szebb dolog még soha nem történt kis hősünkkel. Egy lány, akinek tetszik. Rögtön szerelmes lett, ahogy ebben a korban illik!
Elkezdtek smsezni és telefonálgatni egymásnak. Hamar megszerették egymást, pedig alig tudtak élőben találkozni. A lány szülei lejártak néha a községbe, így tudtak fizikailag érintkezni egymással. A fiú romantikus volt, így leveleket írogatott a lánynak. Később már postán is küldözgettek egymásnak rajzokat, hosszú szerelmes leveleket, verseket. A fiú nem tudta hogyan mutassa ki mérhetetlen szerelmét kedvese iránt. Mikor találkoztak, elvitte fagyizni. Sétálgattak, sokat nevettek. Mindenben megértették egymást. Bármit meg tudtak osztani a másikkal. Egymásnak voltak teremtve. A fagylaltot elnyalogatva a parkba értek és a kis hölgy már messziről mutogatott előre, hogy oda üljenek le. Igen, azon a padon pihentek le, ahol a legelső beszélgetésük elkezdődött. A fiú nem tudott tovább várni. Ölébe ültette szerelmét és az ujjára húzott egy gyűrűt, de nem akármilyet. Egy márka jel volt belevésve, amit a lány nagyon szeretett. Fülig ért a szája mindkét fiatalnak. Egymáshoz bújtak és hosszasan ölelték egymást. Náluk boldogabbat nem is lehetett volna találni abban a pillanatban!
A lánynak volt egy baráti társasága. Mint minden közösségben, náluk is volt egy nagymenő, akinek nem voltak határok kiszabva. Mindent megtehetett. Volt, hogy néha napján elmentek kocsikázni a városszéli utakon. A lány barátja ez nem nézte jó szemmel, hisz ezt a menő srácot már látta élőben és nagyon nem volt szimpatikus, és az sem, hogy jogosítvány nélkül kocsikáznak. A lány hiába mondta, hogy semmi bajuk nem eshet, a fiú nem hagyott. Végül abban egyeztek meg, hogy nem fog velük kocsikázni.
A lány anyukájának születésnapja volt. A megszokott levelek közé egy születésnapi üdvözlőkártyát is küldött hős szerelmesünk, amit meg is köszöntek telefonon keresztül. Másnap viszont furcsálta a fiú, hogy nem tudja fölhívni szerelmét. Gondolta, le van merülve a telefonja. Próbálta este is, de akkor is néma volt a vonal. Másnap feladott egy levelet, hogy azt biztosan megkapja. Továbbra sem volt válasz sem a telefonra, sem a levélre, sem az smsekre! A barátnője sem vette föl a telefont! Nem értette a fiú. Négy napig nem kapott választ, így az ötödik napon útnak indult iskola után, hogy meglátogassa kedvesét. Remegett a gyomra, minden baja volt. Vajon miért nem válaszol, vajon mit csinál, amivel megbántotta? Már a tömbház lépcsőin járt, amikor nagy levegőt vett, határozottan kifújta és odalépett a lány ajtójuk elé, majd bekopogott. Nem jött ki senki, így még egyszer és hangosabban kopogott. Hallotta, hogy valaki lépked az ajtóhoz. Mintha gombóc szorult volna a torkába, a szíve pedig majd k akart esni! Az ajtó kinyílt! A lány édesanyja volt az, és a szemei kisírva, haja kócos, gyűrött zsebkendő a kezében. Köszönt, majd intett a kezével hogy várjon, amíg visszajön. A fiú értetlenül állt az ajtóban! Semmi sem volt világos, minden olyan zavaros volt. Az anyja visszajött és a bal keze ökölbe szorítva. Megtörölte a szemét és az ifjúhoz dobott egy fényes valamit. Koppanása a földön oly kecses és tiszta volt. A fiú a földön kereste a róla lepattant valamit, közben pedig a lány anyját nézte, aki kiabálta neki, hogy menyjen haza, itt nincs keresni valója. Csak állt és kérdezni akart, de hangosan ráordítottak, hogy takarodjon és bevágta az ajtót az anyuka. Végül megtalálta azt a fémesen koppantó valamit a fiatal srác és rátekintve elfogta a félelem. Úgy ugrott rá, mint egy róka a zsákmányára. Felvette a földől és egy összenyomott, félig repedt gyűrűt látott. Olyan jel volt belevésve, amilyen a szerelmének a gyűrűjében is van. Nem értette mi van. Félt, így nem kopogott be, amúgy is csak az szűrődött ki, hogy bent valaki hangosan sír.
Tele kétségekkel és annál is több kérdésekkel haza indult a fiú. Egész végig markában szorongatta a meggyűrt gyűrűt és azon gondolkodott, vajon mi is történhetett ezzel a bizsu ékszerrel! Mikor haza ért, csak akkor kezdett kitisztulni az elméje, és elkezdett gondolkodni. Megpróbálta hívni újra szerelmét, de semmi. Utolsó esélye a lány barátnője volt. Csörgette a számát… és fölvette. Nem tudott más értelmes mondatot kinyögni, csak annyit, hogy hol van Gabriella, mi van vele? A lány próbált sírva válaszolni, de azt mondta, hogy pár perc múlva visszahívja és elmesélni. Az a pár perc maga volt a pokol. Rosszabb, mint az,a mikor senkit nem ért el. Hirtelen megcsörrent a telefon. A másodperc töredéke alatt gyorsan rányomott a hívás fogadó gombra és hallgatta, mi történt, és minden mondat egyre rosszabb, egyre kegyetlenebb és nyersebb volt bárminél. A lány elment autókázni a barátaival és balesetet szenvedtek. A lány kikapcsolt biztonsági övvel utazott és az ütközéskor a teste beszorult a műszerfal és az ülés közé. A gyűrű pedig azért néz ki úgy, ahogy, mert a kézfeje összetört és rányomódott az ékszer az ujjacskájára. A fiú összetört. Még mindig nem értett semmi. Miért nem szóltak neki? Miért hagyták ki őt mindenből? Talán nem volt joga ezt tudni? A barátnő nem tudott erre mit mondani. Nem tudták elmesélni, nem tudták hogyan adják a fiú tudtára!
Az ifjú nem tudta miért, a mai napig nem tudja megmagyarázni, hogy miért cselekedett így, de a barátnővel az óta sem beszélt és a szerelme házát sem látogatta meg. A temetésre sem ment el, hisz nem tudta mikor van. Később megtudakolta, hogy hol van eltemetve és meglátogatta elhunyt szerelmét.
Amikor megtudta a szörnyű igazságot, összetört legbelül. Nem tudta kivel megosztani bánatát, így magában próbálta feldolgozni mind azt, amit el kell temetnie. Magában volt és valahogy el kellett fogadni, hogy szerelmét soha többé nem fogja megölelni, és soha többé nem tud neki csókot adni. Már nem mondhatja a szemébe nézve, hogy „szeretlek”! A bánat és a gyász kegyetlen Úr, aki meg tudja viselni szenvedő alanyát. Hősünk szíve összetört és darabjaiból valami torz dolog született. Mindent eltemetett magában és a világnak nem mutatta bánatát, mely üvöltött belőle. Nem tudta feldolgozni, de szerencsétlenségére, a saját személyiségét is szerelmével eltemette, így született meg Neo.! Neo. az, akit a világ megismert. Ő mindenen keresztülnéz, semmi nem érdekli, vakmerő és nem bánkódik. Csak a pillanatnak él!
Neo. lett az, aki uralkodni kezdett a gyönge és megtört hősünkön. Ő volt az, aki által tovább élt az ifjú, új életet kezdve, szívében a nagy tátongó ürességgel!
”Egy személy képes ajtókat megnyitni, de egyedül a személyiség képes nyitva tartani őket”
/Elmer G. Letterman/
